Home Egyéb Új könyv a Mass Effect.hu webshopban

Büszkén jelenthetem be, hogy a tuan kiadó gondozásában hamarosan megjelenik a Gears Of Wars könyvsorozat első kötete az Ashpo Mezei csata mely egy előzmény regénye a Gears Of Wars játéknak továbbá Mercus Fenix és Dominic Santiago találkozásának a történetét is megismerhetjük.!!

Megjelenés: Március 28

Előrendeléshez kattints ide

Itt egy kis ízelítő:

Pomeroy-laktanya, Dél-Ephyra, a Huszonhatodik Királyi Tyran gyalogsági ezred parancsnoki központja, tizenhét évvel ezelőtt, három évvel az F-Nap előtt

 

– Pihenj! – mondta az őrmester, miközben hálós ketreceket rakott egymásra a földön. A terepruha névtábláján ez állt: Mataki. – Megtanítom maguknak, hogyan boldoguljanak a vadonban, mert maguknak, fiúk, elég barátságtalan helyeken is életben kell majd maradni, a hadtáposok nélkül.

Mataki őrmester magas, harmincas éveiben járó nő volt, atlétatermettel, enyhe akcentussal, amit Dom nem tudott hova tenni. A nő kinyitotta a ketrecet, és egy élő tyúkot húzott elő belőle, majd a bal hóna alá dugta. A madár méltatlankodva kotkodácsolt.

– Ha valamelyikük vegetáriánus – kezdte Mataki –, az nagy szívás. Az ehető gyökereket és gombákat holnap vesszük.

Dom a belét is kidolgozta, hogy tizenhét évesen bekerüljön a kommandós kiképzésbe, valaha volt legfiatalabbként. Élvezte a gyötrelmes kurzust; olyan harctéri hevületet fedezett fel magában, amiről azt sem tudta, hogy ott van. Maria büszke volt rá. Carlos és Marcus már nem kisöccsükként tekintettek rá, akiről gondoskodniuk kellett. Immáron kemény volt, akár egy szikla, ahogy ezt egy Déli-szigeteki megjegyezte.

Erre most kínos mozdulatlanságba merevedik egy kis fekete csirkétől.

A tucatnyi férfi néma csendben állt, amíg Mataki leszorította a csirke fejét. Az állat elég békésnek tűnt a szorításában, ami zavarta Domot. A nő nem volt átlagos kiképző; a karszalagjai arról árulkodtak, hogy mesterlövész, de mindenki szerint a terepi jártassága volt irigylésre méltó a kommandóban. Valaki azt mondta, hatfogásos díszvacsorát tud készíteni két döglött patkányból és egy marék tépett fűből.

– Később megmutatom, hogy tudnak apróbb állatokat és madarakat csapdázni – mondta. – Az a könnyebb rész. A legtöbb olyan városi srácnak, mint maguk, ez itt a neheze. Mert ha erre nem képesek, akkor a túlélési esélyeik máris nullára zuhantak.

Dom városi srác volt. A baromfi fehér műanyag tálcán érkezett az élelmiszerboltból, és nem volt benne felismerhető a természet néhai szabad szelleme. A baromfi nem nézett rá vádlón, élénk narancssárga szemeinek szúrós, fekete pupilláival.

– Milyen csöndben vannak – mondta Mataki. – Gyerünk! Kommandósok lesznek. Ha kell, belevágnak egy rohamkést egy másik fickó torkába. Mi akkor a gond?

Mintha nem tudná. Valószínűleg már százszor állt ugyanitt.

Georg Timiou éppen Dom előtt állt, és Dom látta, hogy ideges, abból, ahogy kezeit összeszorította a háta mögött.

– A sorozási plakátokon soha nem említették, hogy csirkéket kellene fojtogatnunk, őrmester.

Mataki távolról sem hasonlított Hoffman őrnagyra. Valahol a sapkája halálfejes jelvénye mögött volt humorérzéke. Dom látta, hogy megrándul a szája, ahogy egy pillanatra lepillantott a bakancsaira.

– Nem fojtogatunk, közlegény – mondta végül. – Eltörjük a nyakát gyorsan és emberségesen. Már megtanulták, hogy kell megtenni ugyanezt az emberekkel; ráadásul a csirkék általában nem rántanak kést.

Városi srácok. Dom csecsemő fiának játékait látta maga előtt és nagyon kellemetlenül érezte magát. A nőnek igaza volt, mindannyian a gyalogosoktól jöttek, mind túl voltak már a tűzkeresztségen. Egy csirke nem kellett volna hogy izgassa őket.

Mataki megigazította a csirke lehajtott fejét.

– Rendben, fogják mindkét lábát a bal kezükbe így, és fogják a fejet a jobb kezük mutató és középső ujja közé! Persze, ha balkezesek, fordítva. Aztán lenyomják és elfordítják a csuklójukat, valahogy így…

Dom a tompa reccsenésre és szárnycsapkodásra riadt fel.

– Ó, bassszus… – mondta Timiou.

– Csak akaratlan reflexek – mondta Mataki.

Ahogy ő csinálta, egyszerűnek tűnt. Lefosztotta a testet, fényes fekete tollzuhatagot szórva mindenfelé, majd előhúzta vadászkését, hogy elkészítse, és közben elmagyarázta az összegyűlt kommandós újoncoknak, hogy a belek kiszakítása nagyon rossz ötlet, illetve hogy a tollak eltüntetésével elfedhetik a saját jelenlétüket is.

– Mindenképpen keressék meg a májat! – mondta, felmutatva a késére tűzött állítólagos csemegét. – Na, most önök jönnek. Mindannyian.

Mindenki kapott egy csirkét. Dom halálra vált.

Meg tudom csinálni. Mégis mennyire lehet ez nehéz?

– Essünk túl ezen, mielőtt visszaadom magukat Hoffmannak – mondta a nő kedvesen. – Nem szeretném, ha bármelyiküket leoltaná emiatt. Még sosem bukott nálam senki.

Ez elég motiváló volt. Hoffman semmilyen kényeskedést nem tolerált volna, és semmiképp sem lett volna türelme végigcsinálni velük mindazt, amit Mataki tett; a nő odasétált Timiouhoz, beállt mögé kínos közelségbe, kezeit erősen a srác kezeire szorította, jobbat a jobbra, balt a balra.

És… megnyomjuk – mondta.

Ropp.

Hátralépett. Timiou a madárra bámult; halott volt, de még mindig verdesett a kezében.

– Csak ilyen erősen csinálják – mondta. – Különben letépik a nyomorult fejét.

Ezek után könnyebben ment. Dom többször is ellenőrizte, hogy halott csirkéjének nem ver-e a szíve, mielőtt elkezdte volna kibelezni. Mataki föléje hajolt.

– Nem elsősegélyt nyújtunk, Santiago! – mondta. – Az a szerencsétlen már nem fog reagálni az újraélesztésre. Úgyhogy fossza le, belezze ki és süsse meg! Mert ez az egyetlen fogás, amit ma kap.

Igen, a csirke halott volt.

Dom az óvatosan felboncolt, kibelezett részeket megsütötte a tábortűzön, és rávetette magát, hogy megegye, de a máj nem ízlett neki. Mataki elsétált mellette, felszúrta a késére és megette, míg tovább haladt. Timiou úgy nézett utána, mintha el sem hinné, hogy valójában létezik.

– Miért volt ez ilyen nehéz? – kérdezte Dom. – Mármint megölni.

Timiou egy combot rágcsált.

– Mert a csirke nem ellenség és nem próbál épp kinyírni. Olyan, mintha a kutyádat kellene agyonlőnöd. Mindig nehéz egy ártatlant megölni, még a legjobb cél érdekében is.

Ez csak egy csirke volt, és Dom úgy okoskodott, hogyha nem vagy elég tökös, hogy megölj egy állatot te magad, akkor ahhoz sincs jogod, hogy megedd. Ez azonban olyan kérdéseket is fölvetett, amelyeket Dom eddig nem vett fontolóra, mint hogy hol húzódik számára a határ az elfogadhatatlan és az elfogadható ölés között. Mire lenne képes valójában ő maga? A kommandós-kiképzés messze túlvitte azon, amiről azt hitte, a határait jelentik, és azt a bizonyosságot hagyta meg benne, hogy meg kell tegyen bármit és túl kell éljen bármit, minden körülmény ellenére. Eltöprengett a lelki mélységeken is, amelyeket minden valószínűség szerint bejár majd, és hogy együtt tud-e majd élni önmagával, ha megtette.

Felismerem majd a jó és rossz közötti különbséget. Tudom, hogy felfogom.

Azonban Dom most az elégedettség érzésére koncentrált. Arra, hogy Maria megint terhes, Dom nem hitte, hogy az élete lehetne ennél jobb és a céljainak megfelelőbben alakulhatna, még ha eddig nem is tudatosult ez benne.

Imádott katona lenni. Jobban szerette, mint valaha is gondolta volna. A nagyon is valós veszélye annak, hogy holtan vagy nyomorékként végzi, végig ott húzódott a háttérben, statisztikai adatként, mely nem különösebben izgatta.

Azonban nem ő volt az egyetlen, aki az egyenruhában találta meg a hivatását. Marcus – immáron Fenix tizedes – is megváltozott. Még mindig nem volt a társaság központja, de olyan boldog és kiegyensúlyozott volt, amilyennek Dom még sosem látta. Katonának született. Sőt, elégedettebbnek tűt a katonaélettel, mint Carlos.

Carlost és Marcust Sarfuthban, ahol már közeledett a tél, megint bevetették. Dom a szokásos közös levelüket olvasta. Marcus írta az egyik felét, Carlos a másikat – és Carlos még feszültebbnek tűnt, mint pár hete:

„Ez a háború már régen véget érhetett volna, ha a fejesek a Parancsnokságon hallgatnának a valóban harcolókra. Néha azt hiszem, írásos kérvényt kell benyújtanom akkor is, ha pisálnom kell.”

Marcus csatolt alá egy megjegyzést apró, szabályos kézírással:

„ÁLLANDÓAN pisálnia kell. Olyan hideg van itt, hogy Embry szobráról is lefagynának a golyók.”

Marcusnak fejlődött a humorérzéke. Dom úgy vélte, Carlos boldogabb lenne a kommandóban. Itt az ember legalább kicsit kirúghat a hámból. Dom elővette a tollát, megfordította a lapot, és elkezdte megírni válaszát a csirkék kezelésének művészetéről

 

Kommentálj
Similar articles
0 5720

0 1624